Az ünnepségsorozat az istentiszteletet követően a városháza dísztermében folytatódott. A megjelenteket a szervezők nevében Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke köszöntötte, majd Csűry István királyhágómelléki református püspök a reménnyé váló emlékezet fontosságáról szólt a megjelenteknek.

DSC_0031SAB

A Magyar Tudományos Akadémia gyűlésén az emlékévet Áder János, Magyarország köztársasági elnöke nyitotta meg. Felvázolva Arany János munkásságát, életútját, hangsúlyozta: a közös jövőnk nem csak az anyagi jólétünkön, a gazdasági fejlődésen vagy
a nemzeti össztermék alakulásán múlik, hanem azon is, hogy megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, tanulunk-e tőlünk.

Az Akadémia kihelyezett ülését Török Ádám főtitkár nyitotta meg, majd Dánielisz Endre: Az Arany-ősök letelepedése Szalontára című előadását hallhatta a közönség. A nagyszalontai helytörténész Bocskai hajdúitól az Arany család írásbeli megjelenéséig vezette le a nagy költő őseinek helyi sorsát.

 

Korompay H. János (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet): Az Arany János által 1834-ben készített prédikáció

A debreceni kollégium költségeit DSC_0023SABnem tudván kifizetni, Arany János 1834 tavaszától egy évetKisújszálláson töltött tanítással. Innen való 17 évesen írt szövege, egy prédikáció, amelynek első oldalán ez olvasható: „Leirta Arany János. Kisújszállás. Nov. 3án. 1834.” Ez munkásságának legkorábbról fennmaradt kézirata, amely Nagyszalontán található. Még nem publikálták, mert nem tudták eldönteni azt, hogy eredeti munka-e. A kézirat a Prédikátor könyve I. fejezetének 14. versét elemezte: „Láttam minden dólgokat,mellyek lesznek a’ nap alatt,hogy mind ezek hijábavalóságok, és a’ Léleknekgyötrelmei.”

 

Mit jelenthet az, hogy Arany János „leírta” a szöveget? Miért éppen ezt tarthatta meg és a prédikáció milyen kapcsolatban van az ő életművével?

Önálló munkájára vonatkozhatnak belső javításai. Forrásul kaphatta azt atanulmányt, amelyet Jeremiás Sámuel református lelkész Az ember’ boldogságának Feltételei címen írt 1830-ban. Mindkét szövegben hasonló a szerkezet és az érvelés. A kézirat keletkezésére vonatkozó következtetéseink: 1) a fiatal Arany János azt a feladatot kaphatta, hogy a tanítási szünetben készítse el a Prédikátor könyve kiválasztott versének elemzését; 2) forrásul megkapta a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányt; 3) a prédikációt „leírta”: azaz összefoglalta és saját kiegészítéseivel fogalmazta meg. Tanítása tovább élköltészetében és levelezésében.

 

Hász-Fehér Katalin (Szegedi Tudományegyetem): Az Arany-portrék ikonográfiája

Arany Jánosról életében viszonylag sok portré készült (Petőfitől 1848-ban, Barabás Miklóstól többek között 1848-ban, 1855-ben, 1856-ban, 1865-ben, 1884-ben, Izsó Miklóstól 1862-ben, fénykép több ízben stb.), annak ellenére, hogy az ő kijelentései és a kortársak feljegyzései egyaránt arról tanúskodnak, mennyire nehezére esett modellt ülni. A képek későbbi (mai) használata ugyanakkor kevés tudatosságról és ismeretről vall mind a keletkezésükre, mind a hitelességükre vonatkozóan. Irodalomtörténeti szempontból értékes kiadványokban téves feliratú, olykor kétes hitelű portrék láthatók, rosszul párosított arcképek kerülnek egymás mellé (például a fiatal Aranyhoz idősebb állapotot tükröző Arany Jánosné-fotó), vagy egymásra vetül egy-egy arckép és Arany irodalmi pályarajza. Pedig az arcképeket övező, Aranytól származó levélrészletek, megnyilatkozások alapján Arany számára egyáltalán nem volt közömbös portréinak felszereltsége, ikonográfiai jelrendszere, sőt ezeket nagyon is fontos, üzenetközvetítő elemeknek tekintette. Ennek jegyében viselt például kabátot vagy atillát, begombolt vagy kihajtott gallért, masnira kötött vagy szabadon engedett nyakravalót egy-egy képen, jelentősége volt szakállviseletének, ábrázolási pozíciójának – álló vagy ülő helyzetének, a kép hátterének és sok más elemnek. Az elkészült képeket maga is tanulmányozta, értelmezte és jellemezte önmagát cinikus, vagy éppen végső útjára készülő, botos-kalapos embernek.

 

Dávidházi Péter(MTA BTK Irodalomtudományi Intézet): Egy szalontai út válságköltészete: a Leányomhoz

Arany János lánya, Juljiska már 1865. november végén megbetegedett, sőt december 2-ától már életveszélyben volt, de az apa csak december 13-án tudta meg, hogy haza kellene utaznia hozzá. Mivel az akadémia pár napja (11-én) felavatott palotájába 18-ára hívták össze az „összes ülés”-t, Arany az ezzel kapcsolatos titoknoki kötelezettségei miatt csak 19-én mehetett. Ezen a napon írta a Leányomhoz című vers utolsó sorainak első fogalmazványát. „Röpűlök: látlak-é megint? / Vagy a pohárt / Fenékig kell ürítenem?” Lányát még láthatta, de csak egy hétig: december 28-án Juliska meghalt. Előadásom a költemény egymást követő változatait elemezve és a költő más verseire és levélbeli megfogalmazásaira kitekintve azt vizsgálja, milyen értelmet kap itt a válságköltészet fogalma, milyen hagyományokból veszi képi világát, s hogyan kapcsolódik Arany költészetének legjellemzőbb sajátosságaihoz.

 

j2Szörényi László (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet): Arany János kiadatlan jegyzetei a Nagyszalontán őrzött Szakál Lajos-verskötetben

1998-ban Korompay H. János barátommal hosszan és nagy örömmel dolgoztunk Szalontán, a Csonkatoronyban őrzött, hajdan Arany János könyvtárába tartozó köteteket vizsgáltuk. Nagyon sok kiadatlan jegyzetet találtunk a könyvek és a folyóiratok lapjain. Ezeket az új kritikai kiadás számára el is kezdte már feldolgozni Hász-Fehér Katalin, az első kötet nemrég jelent meg. A megvizsgált könyvek között találtam Szakál Lajos békési hivatalnok és költő verskötetét is. Az Erdélyi János által felfedezett és egy ideig sokra becsült költő Czimbalom címmel gyűjtötte össze és adta ki Pesten 1868-ban összegyűjtött népdalainak és más népes versezeteinek második, alaposan bővített kiadását. Arany elkezdte tanulmányozni a kötetet, és igen sűrűn el is látta jegyzetekkel egészen a 46. lapig, ahol is elunta és abbahagyta; sőt a többi részt már föl se vágta. Kifogásait azért érdemes alaposan megfontolni, mert ezek legfőbb tárgya Szakál helytelen felfogása a népköltészetről, vagyis az, hogy saját, meglehetősen egyéni olvasottsága alapján alakít át a biedermeier líra közhelyeivé olyan szövegeket, amelyek eredeti folklórváltozata merőben másról szólt vagy mást célzott. Mindenesetre az egyik legizgalmasabb adalék ahhoz a csatározássorozathoz, amelyet kritikáiban és íróbarátaival váltott leveleiben Arany az úgynevezett „kelmeiség” mint ízlésforma és a költészetet klapanciává változtató jelenség ellen folytatott.

 

 

Csörsz Rumen István (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet):„…melyben a dal megfoganhat” Arany János Dalgyűjteménye (1874) mint ihletforrás

j3

Arany János 1874-ben készítette dalgyűjteményét, feltehetőleg Bartalus István nógatására, bizonyosan korábbi kottavázlatok letisztázásával. A költő ugyanis jártas volt a kottaírásban és a muzsikában, zenei emlékezete legalább olyan kiváló lehetett, mint a szöveges memóriája. A gyűjtemény eredeti célja is meglepő: azokat a népi és társasági dalokat írta össze benne, amelyekre gyerek- és ifjúkorából emlékezett, tehát jórészt az 1820–30-as évekből. A kéziratra vonatkozó összehasonlító vizsgálatok nyomán ezt a törekvést tökéletesen hitelesnek minősíthetjük, hiszen a feljegyzett dallamok és szövegrészletek pontos párhuzamait megtaláljuk az említett időszak magyar kéziratos és nyomtatott közköltészetében, illetve hangjegyes emlékeiben.j4

Az emlékezésen és egyfajta „leletmentésen” túl azonban az is fontos, hogy ez a gyűjtemény Arany Jánosnak nemcsak zenei tudását érzékelteti, hanem egy összefüggő szellemi ihletrendszert is, hiszen az idősödő költő itt kendőzetlenül feltárja előttünk a nagyszalontai és debreceni évek – sokáig rejtegetni vágyott – zenei és szöveges dokumentumait. Akkor is, ha némelyikre csak töredékesen emlékszik, vagy ha nagyon trágár. A
z anyag stiláris értéke számára sem volt egyenletes, s jól tudta, hogy sok korabeli slágerdallamot jegyez le, nem feltétlenül a népi kultúra legrégibb rétegéből válogatva (hiszen az nem volna hiteles önnön előtörténetére nézvést). A formai hatásokon túl felfigyelhetünk arra, hogy egyes dalszövegeket idézetként használ saját verseiben, másokat nótajelzésként vagy jellegzetes ritmikájuk által idéz fel. Az előadás ilyen összefüggésekből ad ízelítőt, a költő kevésbé ismert háttértudásának és közösségi dalismeretének fényében.

j7j5